.

Tás­kája egye­zik a cipő­jé­vel, haja fri­zu­rába össze­ren­dezve, gon­do­san kiegye­ne­sítve. Műkörme meg­csil­lan a nap­fény­ben, diva­tos tava­szi kabátja friss, virá­gos öblítőil­la­tot áraszt. Nem gon­dolná róla senki, hogy böl­csész hall­gató. nem felel meg az álta­lá­nos szte­reo­tí­pi­ák­nak. Mi is kicsit fer­dén nézünk rá. De azért mert ismer­jük. Ő tény­leg nem böl­csész­nek való. Nem olvas el sem­mit, mert lusta. Oké, ez még bele­férne, néha még mi is csi­ná­lunk ilyet. De ő a vizs­gákra sem tanul. Eljátssza a szende, csön­des, ren­des lányt. De egy­ál­ta­lán nem az. Csak nem érdekli ez az egész. Azért jött ide, mert ide vet­ték fel. Azért jár ide, hogy tanul­jon vala­mit vala­hol. Szü­lei büsz­kék rá, a hét­vé­géi és dél­után­jai viszony­lag sza­ba­dok, dol­goz­nia nem iga­zán kell. Jó ez így. Sze­mi­ná­ri­u­mokra bejár, de nem készül, három hiány­zá­sát maxi­má­li­san kihasz­nálja. Azt hin­nénk más­sal fog­lalja el magát. eset­leg dol­go­zik (amit hamar kizár­ha­tunk) vagy eset­leg min­den ide­jét leköti saját szép­sé­gé­nek csi­szo­lása. Aka­rat­la­nul is vala­mely más elfog­lalt­sá­got velünk fel­fe­dezni egye­tem iránti nem­törő­döm­sége mögött. De ha job­ban meg­fi­gyel­jük, nincs emö­gött semmi. Tás­kája kissé sza­kadt és kopott, benne tel­jes ren­det­len­ség és káosz ural­ko­dik, haja ápo­lat­lan, fény­te­len, csak a haj­lakk tartja össze. Műkörme elha­nya­golt, lát­ha­tóan nem egy pre­cíz mes­termű. Rég lenőtt már szinte csak a seb­té­ben ráhú­zott átlát­szó köröm­lakk­ré­teg tartja össze az eddig még lepat­to­gott része­ket. Cipője sáros, ráférne egy új sarok és egy ala­pos tisz­tí­tás. Sminkje átla­gos, lát­ha­tóan begya­ko­rolt moz­du­la­tok ered­mé­nye, a reg­geli rutin csu­pán. Min­den nap ugyanaz. Alig beszél vala­ki­vel, szinte más világ­ban jár. Ismeri az évfo­lyam nagy részét, köszön is néha, de főleg a vizs­ga­idő­szak­ban köze­le­dik cso­port­tár­sai felé. Néhány őszinte barátnője vagy csak az egye­temről, ők ugyan­olya­nok, mint ő, ezért értik meg egy­mást olyan jól. Kis füze­tecske és toll. Ennyi az egész egye­tem szá­mára. Sod­ró­dik az árral. Tipi­kus eset. Érett­sé­gi­zett, jelent­ke­zett egye­te­mekre, mert ezt vár­ták tőle, ez a dol­gok rendje. Fel­vet­ték, most pedig egye­temre jár. De fogalma sincs, hogy mit akar iga­zá­ból, hol akar dol­gozni, mit akar dol­gozni. Azért jár egye­temre mert nincs más ötlete. Mi lesz ezek­kel az embe­rek­kel? Emlé­kezni fogunk-e rájuk egy­ál­ta­lán? Egy eset­ben jegyez­zük meg a nevét: ha továbbra is sze­ren­cséje lesz. Egy ked­ves ismerős és máris van állása. Onnan­tól kezdve pedig az élet elin­dul egy ifjú szá­mára Mi kemé­nyen dol­go­zunk, szinte ellep min­ket a sok elol­va­sandó könyv. De ha nincs meg az a csi­pet­nyi sze­ren­cse egy ked­ves, állást ajánló ismerős, jó mun­ka­le­hető­ség képé­ben, elvesz­tünk. A küszö­bön topor­gunk, az élet küszö­bén. Érde­mes tehát ren­de­sen, komo­lyan csi­nálni? Ha nincs az az egy lehető­ség, nincs élet­kez­det.