.

Dolgozom! – hangzik a mindent elsöprő érvem az engem ért vádak mentségeként. Igen, dolgozó nőnek tűntetem fel magam minden platformom. Mert ugye én dolgozom, tehát nem érek rá másra. Mert ugye én felelősségteljes, dolgozó nő vagyok, akinek nincs ideje elpakolni maga után, kivinni a szemetet, megcsinálni a rá szabott, egyéb feladatokat. Mert, nem tudom említettem-e már, de én dolgozom.
De tényleg ettől válok igazán felnőtté? Ettől válok felelősségteljessé?
A munkában maximalista vagyok, de amint onnan elmegyek, feldobom két megfáradt lábacskám a kanapéra és csak várok. Várok arra, hogy pihenjek egyet, hogy egyek és, hogy megcsörrenjen a telefon vagy kapjak egy e-mailt, ami újabb munkára hív. És rögtön rávágom, hogy nem, nem baj, ha 16 órát kell dolgozni; ha nem tudnak utána az éjszaka közepén haza vinni. Nem baj, majd megoldom. Igen, telefonálgatok és bent alszom valahol a városban. Nem baj, hogy anyukám, szegény kapkodja a fejét és vadul kutakodik központi naptárunk után valahol a konyhaszekrénynél vagy a pult egy rejtett zugában, hogy megnézze, beírtam-e oda, hogy éppen mettől meddig és hol dolgozom. Aztán hív, hogy otthon alszom-e munka után vagy ne várjanak rám hiába és ne főzzön úgy, mint egy őrült, halkarú Síba, hogy legyen mit ennem ha haza jövök. És utána persze rohanok el megint.
Igen, a munka az más számomra. Ott mindennek tökéletesre kell sikerülnie, a legjobbnak kell lennem, és soha nem állok le.
De mi van az élet egyéb területeivel? Elhanyagolom őket. Mert ott nem vagyok a legjobb. Sajnos, amióta dolgozom, nem éppen vagyok a legjobb barátnő. Mindig csak ottalvásra kuncsorgok oda valahova; ha meg nem, akkor meg hulla vagyok és vagy a munkámról vagy magamról beszélek. Esetleg elalszom...
Aztán ott a házimunka. Nincs bajom vele; nem féltem a körmöm vagy a hajam, csak lusta vagyok. Iszonyatosan lusta.
Fogadkozom, ígérek, elhatározok. Aztán halogatok, lustálkodom, dumálok és csak dumálok, de nem csinálok semmit. Semmi érdemlegeset.
Nem attól lesz valaki felelősségteljes vagy érett, ha dolgozik. Munkát találni, bár nem könnyű, de nem lehetetlen. Munka mellett helyt állni az élet más területein, na az már igazán kihívás. Meg kell tanulni nem csak egy dologban jó lenni és teljesíteni, hanem mindenben hozni, ha nem is a maximumot, de legalább az elvárható szintet. Hogy honnan tudjuk hogy ez sikerül? Ha viszonylagos rendben és tisztaságban élünk, van időnk kikapcsolódni és nem hanyagoljuk el sem magunkat, sem kapcsolatainkat. Bizony, nem könnyű az élet. Azzal, hogy valaki belép a munka világába, nem csak azt tanulja meg, hogy van egy főnöke, hogy teljesíteni kell, hogy már a szülő nem írhat igazolást neki, ha fáj a hasa vagy nincs kedve bemenni az iskolába. Hanem megtanulja azt is, hogy a napnak nincs vége azzal, ha valamikor haza esik az ember és kijelenti, hogy fáradt. Az még csak ott kezdődik igazán...