A minap délutánom egy kávézóban töltöttem Jean Poul Sartre: Mi az irodalom? Című műve társaságában, amikor mellém keveredett két, megközelítőleg velem egyidős lány. Egyikőjük (a vizsgaidőszak heves emlegetése alapján) egyetemista, másikuk érettségi előtt állt.
Általános csevej volt mindaddig, amíg a pasikra nem terelődött a szó. Timi (nevezzük így), aki érettségi előtt áll, boldog kapcsolatban él párjával, akivel 16 éves korában ismerkedett meg és jött össze. A srác Kecskeméten él, a lány jelenleg Pesten. Öntudatos Timink bizton állítja, barátja feleségül veszi, amint a lány leérettségizett.
Szép vágyálmok, gondoljuk mindannyian. A lányok legalábbis biztosan. Timi barátnője is kétkedve fogadta ezen kijelentést, rögtön rákérdezett, hogy erről a kedves pasi is tud-e. Timi szerint igen és gyakran emlegeti, hogy érettségi után esküvő. Timi barátnénk már az érettségit is fölöslegesnek tartja, legnagyobb dilemmája, hogy érettségi után gyereket szüljön-e vagy még dolgozzon-e kicsit. A továbbtanulást kizárja terveiből. Véleménye szerint az túl sok időt vesz igénybe. Ugyanis ha már BA diplomát szerez, kell MA-t is, ami legalább öt év, ugye. OKJ-hoz pedig nincs kedve.
Hm, ez elgondolkoztatott.
Tinédzserként természetes, hogy az ember lánya szentül hiszi, hogy húsz éves korában megkérik a kezét, egy év múlva férjhez megy és jönnek a gyerekek.
De az idő előrehaladtával rájövünk, hogy még be kell illesztenünk a képbe legalább egy diplomát, egy biztos állás is kellene, hogy legyen az embernek egy biztos lakása és még sorolhatnánk.
Timi szerint fölösleges tovább tanulni, már az érettségit is fölöslegesnek tartja.
Mi is annak tartjuk. Úgy tizedikes korunkig. Utána rájövünk, hogy továbbtanulás nélkül nem megy és nem nagyon van választásunk ez ügyben. A jobb jövő érdekében muszáj tanulni amíg lehet. Kivéve persze Timi szerint.
Vannak, akik az anyaságra születnek. Nem akarnak másnak élni csak a gyerekeknek. Lehet ez életcél? Megengedhetjük, hogy nem biztosítunk magunknak egy B tervet arra az esetre ha a tizenéves álmunk mégsem jönne össze?
Mai világunkban az anyaság lehet életcél? Semmi bajom az anyasággal, nem ítélem el, komolyan nem. De úgy gondolom, hogy csak ennek élni… nos, ez olyan luxus, amit nem engedhet meg magának az ember.
Timinek igaza van. Abból a szempontból, hogy ha tudja mit akar, minek tanuljon. Húsz évesen, ha minden a tervek szerint alakul, már az esküvőjére készül majd és boldog családanya lesz.
Míg Timi gyereket nevel és a háztartást vezeti, mi a vizsgaidőszakkal küzdünk és azon aggódunk, vajon a diplománk mennyit fog érni a munkaerőpiacon és éjszakába nyúlóan számolgatjuk elvégzett kreditjeinket. Talán 25 évesen elgondolkozunk majd a családalapításon, akkor kezdünk bele majd abba, amire Timi most készül.
Kérdés, ki jár jobban? Az, aki szinte még gyerek, amikor gyereket vállal és tiniszerelméhez megy hozzá; vagy az, aki diplomát szerez, öt-hat évvel később házasodik mint barátnőnk és szinte biztos, hogy munka mellett fogja felnevelni a gyerekét?
Már azzal, hogy elhatározzuk, diplomát szerzünk rálépünk egy olyan életútra, mely karrierközpontú, ahol nem a család a legfontosabb? Az, hogy egyetemre járok, biztos út a későn szülés felé?
