A minap elgondolkodtam, hogy most vajon hogyan mutatkoznék be egy csoportnak. Tudom, kicsit hülyén hangzik. De ha belegondoltok, ez nem olyan egyszerű. Ti mit mondanátok magatokról?

Bevallom őszintén, én sosem voltam jó ebben. Mint az ajándékozásban. Lelkes vagyok, de nem elég kreatív. Mindig beszélek magamról, ez nem okoz problémát. Csak valahogy mindig a lényeg marad el.

Mások azzal kezdik, hogy hol tanulnak, hol és kikkel laknak. Én ezt mindig kihagyom. Valahogy nem tartom lényegesnek, hogy ki honnan jött.

Most megpróbálok bemutatkozni. Rendesen. Hátha most összejön.

Igazából nem is a bemutatkozáson van itt a hangsúly, hanem azon, hogy most vajon mit tudnék elmondani magamról, hogy hogyan állítanám be magam, hogyan tálalnám a mostani helyzetem.

Nézzetek kicsit dilisnek, de például örök dilemma, hogy hogyan kezeljem a munka és tanulás kérdését.

„Első a tanulás!” – zengnek fejemben apám szavai. Ezzel egyet is értek, de most nem pontosan erre gondoltam.

Néha úgy érzem, hogy tavaly november óta sokat változtam én is, és a körülöttem lévő világ is. Dolgozom, folyamatosan lesem a munkalehetőségeket, szinte mindent elvállalok, legyen az 12 órás Tescózás vagy hajnali 5-től egy Budaörsi, pár órás munka. Lefogytam, teljesen feléltem a tartalékaim, nem volt időm magamra; elhagytam magam. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen. A témavezetőm azt szerette volna ha még fél évig dolgoznék a szakdogámon, hogy a tőlem megszokott alapos, összeszedett munka legyen. Alig jártam be az egyetemre, alig volt idő,m és főleg energiám a tanulásra. Az államvizsgára lebetegedtem és  úgy éreztem, hogy összeomlott az egész világ. Biztos voltam benne, hogy ha nem sikerül az államvizsga (amire elég sok esély volt) akkor összeomlik minden. Kizárt, hogy ne tanuljak tovább, hogy kihagyjak akár fél évet is. Így is kiestem a tanulásból, hisz alig volt órám. Aztán végül is sikerült az államvizsga és föl is vettek egy olyan szakra, ami nagyon érdekel.

Ha mindezt végig gondolom, úgy érzem, hogy nagyon sok dolgon mentem keresztül és, hogy sok dolgot éltem túl. Szóval, hogy nehéz volt ez az időszak, na. És az, hogy november óta szinte egyik pillanatról a másikra szinte teljesen önellátó lettem, nagy dolog.

Szóval néha úgy érzem, hogy kemény volt.

Néha viszont úgy érzem, hogy teljesen feleslegesen „szenvedek” ezen, hisz más elsőéves kora óta dolgozik, vagy már szülőként, háztartást vezetve ül be az iskolapadba, sokkal többet küzd, mint én, mégsem szól. Én meg már ennyitől kiborulok és verem a mellem, hogy mennyi mindenen mentem keresztül és küzdöttem meg.

Sosem tudom, hogy melyik helyes és igaz gondolkodásmód. Néha ezt érzem, néha azt. Néha már remegek a stressztől, néha meg úgy érzem, hogy ez semmiség, ennél többet kell bírni.

Szóval szerintem ez érdekes és azért kicsit kétségbeejtő is, hogy nem tudom, hogy hogyan álljak hozzá ehhez a helyzethez. Ez több szempontból is égető kérdés. Egyrészt  lenne valami támpont az életemben, ez bizonyos szempontból rendszerezné azt. Merthogy mióta az egyetem mellett más is bejön a képbe (munka) azóta kissé össze-vissza vannak a hetek és néha még az is gondot okozott, hogy azt megmondjam, hogy két nappal ezelőtt mit csináltam, nemhogy egy héttel.

A felfogás kérdése, illetve az, hogy tulajdonképpen mennyit is bírok, azért is fontos kérdés, mert néhány hét múlva új képzésbe kezdek. Nem szeretném végigbukdácsolni a tanulmányaim. Szeretnék mindent beleadni. És félek, hogy a munka mellett ez meghaladja majd képességeim. És nem bújhatok mindig a munka ürügye mögé, hisz, mint már említettem, nem én vagyok az egyetlen, aki tanulás mellett dolgozik.

És ha már ez is megterhelő számomra, mi lesz később? Amikor családom lesz, már másokért is felelősséggel tartozom. De ne szaladunk előre. Ha elköltözöm, nem szenvedhetek a mosatlan edényeknek munka miatti fáradtságom miatt. Főzni, mosni, takarítani akkor is kell. És akkor még nem foglalkoztam magammal: az edzéssel, a barátokkal, a kikapcsolódással.

Bírni fogom ezt? Készen állok rá? Vagy csak túl sokat nyavalygok és minden megy majd magától. Vagy nem, de ez hozzátartozik az élethez, mindenki túlesik rajta, szóval igazán befoghatnám.

Hát, majd meglátjuk.

Úgy érzem kissé sok kétséggel vagyok tele…