21 éves, diplomás, érett nő vagyok- mondogatom magamban a tükör előtt, az ágyban lefekvés előtt, a söröspultnál ácsorogva, a villamoson, a ruhásszekrényemben válogatva. De valahogy érzem, hogy ezek a jelzők még nem teljesen igazak rám. 21 éves vagyok, koromból még nem kell letagadni, így is majdnem én vagyok a legfiatalabb az évfolyamon, azt hiszem a most lediplomázottak között is. Diplomás is vagyok, ez is tény, már csak a diplomaosztó van hátra.
Érett vagyok. Érett vagyok? Mikortól számít valaki érettnek? Ha megvan a diplomája? Ha van munkája? Ha párkapcsolatban él? Ha kibír sírás nélkül egy szakítást? Ha mindig hideg fejjel gondolkodik? Ha már nem szalad a szíve után, hanem az eszére hallgat?
A villamoson megannyi kérdés kavargott bennem. Hogy most velem akkor mi lesz. Persze ha felvesznek akkor tanulok tovább, ha nem vesznek föl, van B terv, lebeszélt munkahely, kevés, de biztos fizetés majd egy év múlva újra felvételi. Tehát terv van, jövőkép a tanulás utánra… Még mindig nincs. Mikor kellett volna ennek kialakulnia? Én még mindig ott tartok, hogy tanulni kell, akarok is, érdekel is, meg majd egyszer jó lenne dolgozni. De jövő ilyenkor, ha felvesznek, már gyakorlati helyen dolgozom és épp azért küzdök, hogy utána is maradhassak, akkor sínen lenne minden. Sínen lenne? Ha lesz munkám, érett leszek?
Vagy mindez nem számít. Nem a karrieremen aggódok én igazából. Amiatt nem félek. Eddig is haladtam előre, ezután is menni fog. Fiatal vagyok, van még időm, még 2 évig legalább tanulok, utána meglátjuk; nyugi, van még idő. De a többivel mi lesz? Ez dübörög a fejemben. Ezért akadok meg az érett, erős nő vagyok kifejezésen. Mert valahogy érzem, hogy még nem vagyok tökéletes. Nincs meg minden. Nem tudom ilyenkor hol kéne tartanom, kicsit elveszve érzem magam talán.
Még mindig kislány vagyok, a lelkem a csodák világába vágyik, oda ahol van egy herceg, akivel minden jó lesz, akivel minden rendben lesz. De rég rá kellett jönni, hogy ez nem így működik. Nincsenek csodák, nincsenek hercegek. Szerencsés találkozások, randik, telefonbeszélgetések, könnyed csókok… A lelkem ilyenkor szárnyal. Elolvadok egy kék szempártól, egy kedves mosolytól, és beleremeg a lábam, ha ez nekem szól. Ha valaki azt hirdeti, igen, tetszem neki. De nekem is tudnom kell ki vagyok és, hogy mit akarok. Aztán jön a trutyi, a bonyodalom és mire eljutunk a végkifejlethez én már egy zavarodott kislány vagyok aki még mindig a párnát ölelgeti éjszaka ha egyedül van és még mindig fél a viharban. Nem akartam ilyen személyes bejegyzést, igazából mindezt bújtatottan akartam elmondani, megkérdezni. De most, hogy diplomás lettem, azért érzem, hogy már komolyabb vagyok. Már felnőtt lettem talán?
A három év alatt sokat változtam. Van, aki szerint előnyömre, van, aki szerint inkább hátrányomra. Van, aki szerint igazából nem is változtam, csak megtanultam elrejteni magam és magabiztosabbnak, erősnek mutatni magam. Igen, az elbújásban jó vagyok. A jég hátán is megélek. Persze, hogy megélek, túlélem, csak épp sírva, összerogyva. Persze, hogy megtalálom a kiutat, persze, hogy túljutok majd ezen is meg ezen is. Túljutok, csak épp romokban, a barátok által összekanalazva, zokogva rohanva éjszaka az utcán, a telefon csörgését, mint megváltást várva, csokit eszegetve, önsajnálat közben. Ez nem újdonság, sokan tudják ezt rólam. De sokan nem. És tudjátok rossz, amikor pont az az ember nem lát a függöny mögé, akinek nem csak a színpadi rivaldafényt szánom. Akit várok a backstageben is összerogyva, aki egy kedves szavával újjáéleszthetne. Akitől elhinném, hogy érett és okos vagyok, és ha ő hinne bennem, nem lenne lehetetlen.
