.

Menekülni akartam. Csak el innen. Ő visszahúzott, kérte, hogy maradjak, korán van még. De én menni akartam. Nem bírtam meglenni mellette. Nem bíztam sem benne, sem magamban. Persze, tudom, nem tudhat ő se előre semmit, de én sem és nem akartam kockáztatni. Már nem mertem.

Nem bántam meg, hogy felmentem hozzá, hogy nála aludtam. De nem is készültem rá különösebben. Igyekeztem direkt nem nagy feneket keríteni a dolognak. Igazából már egy jóideje igyekszem egyáltalán nem foglalkozni a dologgal. Vele.

Áldottam előrelátásom és azt, hogy aznapra beírattam magam a beosztásba, jó koránra. Ráfoghattam arra a dolgot. Ő még alig ébredt föl, én már felöltöztem, összeszedtem a mobilom, a kiszóródott táskám kacatjait és az ajtóban toporogtam. Gyors csók és már ott sem voltam. Félvállról vetettem egy Majd ívj föl mondatocskát és már ugrottam is a liftbe.

Kicsit csípett a hajnali hideg, de nem bántam. Felfrissültem tőle és a lelkem is felszabadult lett, amint kiléptem a házból. Nem vádlom semmivel, tudom, hogy ő is csak ugyanolyan ember, mint én, akit az érzelmei irányítanak és ami nem jó, az nem jó. Ő csak megmondta. Azóta minden más. Én is. Egy újabb korszak kezdődik ezzel? Megint hosszas önmarcangolásba és vad naplóírásba kezdek majd? Őszintén, ettől nem félek. Most egészen más történt. Most érettebb lettem. És talán kevésbé naiv. Sok dolog játszódott le bennem, de nem vagyok zaklatott. Könnyed léptekkel, őszinte mosollyal mentem dolgozni. Nem aggódtam. Na jó, talán egy kicsit, hogy felhív-e. Igazából tudtam, hogy fel fog, csak azt nem, hogy mikor. Ezért is jó, hogy ma dolgozom. Nincs nálam telefon, nem bámulom esetlenül a kijelzőjét és nézegetem az üzenetek menüpontot vagy lógok fönt egész nap az Interneten, hogy bármikor elérhető legyek, ha esetleg kedve lenne beszélni velem vagy üzenni, bármi.

Nyugodt voltam. És büszke magamra. Csak furcsa volt minden. Én sosem voltam ilyen. Soha nem pattantam ki a srác ágyából és rohantam el. Most is csak azért sajnáltam, hogy fel kell kelni, hogy dolgozni kell menni, mert szívesen aludtam volna még. De nem vele. Ez nem volt kitétel. Jó volt ez így. Jó volt, hogy elrobogtam, és ő sem bánja. Neki is jó ez így. De meddig fogjuk még áltatni magunkat azzal, hogy köztünk van valami? Neki volt igaza, talán tényleg nem illünk össze. Vagy csak félek tőle. Félek az lenni, aki vagyok és teljesen megnyílni előtte. Több okból is. Egy: felvetül a kérdés, hogy ha teljesen megnyílok előtte, nem csak sejtetem magam és rohanok el minden reggel, amikor nála kötünk ki, akkor is értékelni fog-e. Nem a tipiku,s ha már megkapott, nem kellek majd neki kérdésről van szó. Hanem a ha teljesen megismer, észre veszi-e az értékeimet vagy nem fogja értékelni azokat kérdésről? És most olyan értékekről beszélek, amelyek létezésével kapcsolatban még én sem vagyok biztos. Kettő: Védem magam, természetes reakció ez ismerve a pár héttel ezelőtt történteket. Ennyi. Pont.

Hát itt tartunk most. És ez nem változik. És az a legijesztőbb, hogy lehet, hogy neki jó ez így is. De szerintem ez nem kapcsolat. Ha meg neki sem jó, de nem mondja, akkor… sajnálom én már belefáradtam a lélekbúvárkodásba…

A minap elgondolkodtam, hogy most vajon hogyan mutatkoznék be egy csoportnak. Tudom, kicsit hülyén hangzik. De ha belegondoltok, ez nem olyan egyszerű. Ti mit mondanátok magatokról?

Bevallom őszintén, én sosem voltam jó ebben. Mint az ajándékozásban. Lelkes vagyok, de nem elég kreatív. Mindig beszélek magamról, ez nem okoz problémát. Csak valahogy mindig a lényeg marad el.

Mások azzal kezdik, hogy hol tanulnak, hol és kikkel laknak. Én ezt mindig kihagyom. Valahogy nem tartom lényegesnek, hogy ki honnan jött.

Most megpróbálok bemutatkozni. Rendesen. Hátha most összejön.

Igazából nem is a bemutatkozáson van itt a hangsúly, hanem azon, hogy most vajon mit tudnék elmondani magamról, hogy hogyan állítanám be magam, hogyan tálalnám a mostani helyzetem.

Nézzetek kicsit dilisnek, de például örök dilemma, hogy hogyan kezeljem a munka és tanulás kérdését.

„Első a tanulás!” – zengnek fejemben apám szavai. Ezzel egyet is értek, de most nem pontosan erre gondoltam.

Néha úgy érzem, hogy tavaly november óta sokat változtam én is, és a körülöttem lévő világ is. Dolgozom, folyamatosan lesem a munkalehetőségeket, szinte mindent elvállalok, legyen az 12 órás Tescózás vagy hajnali 5-től egy Budaörsi, pár órás munka. Lefogytam, teljesen feléltem a tartalékaim, nem volt időm magamra; elhagytam magam. Aztán megtörtént az elképzelhetetlen. A témavezetőm azt szerette volna ha még fél évig dolgoznék a szakdogámon, hogy a tőlem megszokott alapos, összeszedett munka legyen. Alig jártam be az egyetemre, alig volt idő,m és főleg energiám a tanulásra. Az államvizsgára lebetegedtem és  úgy éreztem, hogy összeomlott az egész világ. Biztos voltam benne, hogy ha nem sikerül az államvizsga (amire elég sok esély volt) akkor összeomlik minden. Kizárt, hogy ne tanuljak tovább, hogy kihagyjak akár fél évet is. Így is kiestem a tanulásból, hisz alig volt órám. Aztán végül is sikerült az államvizsga és föl is vettek egy olyan szakra, ami nagyon érdekel.

Ha mindezt végig gondolom, úgy érzem, hogy nagyon sok dolgon mentem keresztül és, hogy sok dolgot éltem túl. Szóval, hogy nehéz volt ez az időszak, na. És az, hogy november óta szinte egyik pillanatról a másikra szinte teljesen önellátó lettem, nagy dolog.

Szóval néha úgy érzem, hogy kemény volt.

Néha viszont úgy érzem, hogy teljesen feleslegesen „szenvedek” ezen, hisz más elsőéves kora óta dolgozik, vagy már szülőként, háztartást vezetve ül be az iskolapadba, sokkal többet küzd, mint én, mégsem szól. Én meg már ennyitől kiborulok és verem a mellem, hogy mennyi mindenen mentem keresztül és küzdöttem meg.

Sosem tudom, hogy melyik helyes és igaz gondolkodásmód. Néha ezt érzem, néha azt. Néha már remegek a stressztől, néha meg úgy érzem, hogy ez semmiség, ennél többet kell bírni.

Szóval szerintem ez érdekes és azért kicsit kétségbeejtő is, hogy nem tudom, hogy hogyan álljak hozzá ehhez a helyzethez. Ez több szempontból is égető kérdés. Egyrészt  lenne valami támpont az életemben, ez bizonyos szempontból rendszerezné azt. Merthogy mióta az egyetem mellett más is bejön a képbe (munka) azóta kissé össze-vissza vannak a hetek és néha még az is gondot okozott, hogy azt megmondjam, hogy két nappal ezelőtt mit csináltam, nemhogy egy héttel.

A felfogás kérdése, illetve az, hogy tulajdonképpen mennyit is bírok, azért is fontos kérdés, mert néhány hét múlva új képzésbe kezdek. Nem szeretném végigbukdácsolni a tanulmányaim. Szeretnék mindent beleadni. És félek, hogy a munka mellett ez meghaladja majd képességeim. És nem bújhatok mindig a munka ürügye mögé, hisz, mint már említettem, nem én vagyok az egyetlen, aki tanulás mellett dolgozik.

És ha már ez is megterhelő számomra, mi lesz később? Amikor családom lesz, már másokért is felelősséggel tartozom. De ne szaladunk előre. Ha elköltözöm, nem szenvedhetek a mosatlan edényeknek munka miatti fáradtságom miatt. Főzni, mosni, takarítani akkor is kell. És akkor még nem foglalkoztam magammal: az edzéssel, a barátokkal, a kikapcsolódással.

Bírni fogom ezt? Készen állok rá? Vagy csak túl sokat nyavalygok és minden megy majd magától. Vagy nem, de ez hozzátartozik az élethez, mindenki túlesik rajta, szóval igazán befoghatnám.

Hát, majd meglátjuk.

Úgy érzem kissé sok kétséggel vagyok tele…

21 éves, diplomás, érett nő vagyok- mondogatom magamban a tükör előtt, az ágyban lefekvés előtt, a söröspultnál ácsorogva, a villamoson, a ruhásszekrényemben válogatva. De valahogy érzem, hogy ezek a jelzők még nem teljesen igazak rám. 21 éves vagyok, koromból még nem kell letagadni, így is majdnem én vagyok a legfiatalabb az évfolyamon, azt hiszem a most lediplomázottak között is. Diplomás is vagyok, ez is tény, már csak a diplomaosztó van hátra.

Érett vagyok. Érett vagyok? Mikortól számít valaki érettnek? Ha megvan a diplomája? Ha van munkája? Ha párkapcsolatban él? Ha kibír sírás nélkül egy szakítást? Ha mindig hideg fejjel gondolkodik? Ha már nem szalad a szíve után, hanem az eszére hallgat?

A villamoson megannyi kérdés kavargott bennem. Hogy most velem akkor mi lesz. Persze ha felvesznek akkor tanulok tovább, ha nem vesznek föl, van B terv, lebeszélt munkahely, kevés, de biztos fizetés majd egy év múlva újra felvételi. Tehát terv van, jövőkép a tanulás utánra… Még mindig nincs. Mikor kellett volna ennek kialakulnia? Én még mindig ott tartok, hogy tanulni kell, akarok is, érdekel is, meg majd egyszer jó lenne dolgozni. De jövő ilyenkor, ha felvesznek, már gyakorlati helyen dolgozom és épp azért küzdök, hogy utána is maradhassak, akkor sínen lenne minden. Sínen lenne? Ha lesz munkám, érett leszek?

Vagy mindez nem számít. Nem a karrieremen aggódok én igazából. Amiatt nem félek. Eddig is haladtam előre, ezután is menni fog. Fiatal vagyok, van még időm, még 2 évig legalább tanulok, utána meglátjuk; nyugi, van még idő. De a többivel mi lesz? Ez dübörög a fejemben. Ezért akadok meg az érett, erős nő vagyok kifejezésen. Mert valahogy érzem, hogy még nem vagyok tökéletes. Nincs meg minden. Nem tudom ilyenkor hol kéne tartanom, kicsit elveszve érzem magam talán.

Még mindig kislány vagyok, a lelkem a csodák világába vágyik, oda ahol van egy herceg, akivel minden jó lesz, akivel minden rendben lesz. De rég rá kellett jönni, hogy ez nem így működik. Nincsenek csodák, nincsenek hercegek. Szerencsés találkozások, randik, telefonbeszélgetések, könnyed csókok… A lelkem ilyenkor szárnyal. Elolvadok egy kék szempártól, egy kedves mosolytól, és beleremeg a lábam, ha ez nekem szól. Ha valaki azt hirdeti, igen, tetszem neki. De nekem is tudnom kell ki vagyok és, hogy mit akarok. Aztán jön a trutyi, a bonyodalom és mire eljutunk a végkifejlethez én már egy zavarodott kislány vagyok aki még mindig a párnát ölelgeti éjszaka ha egyedül  van és még mindig fél a viharban. Nem akartam ilyen személyes bejegyzést, igazából mindezt bújtatottan akartam elmondani, megkérdezni. De most, hogy diplomás lettem, azért érzem, hogy már komolyabb vagyok. Már felnőtt lettem talán?

A három év alatt sokat változtam. Van, aki szerint előnyömre, van, aki szerint inkább hátrányomra. Van, aki szerint igazából nem is változtam, csak megtanultam elrejteni magam és magabiztosabbnak, erősnek mutatni magam. Igen, az elbújásban jó vagyok. A jég hátán is megélek. Persze, hogy megélek, túlélem, csak épp sírva, összerogyva. Persze, hogy megtalálom a kiutat, persze, hogy túljutok majd ezen is meg ezen is. Túljutok, csak épp romokban, a barátok által összekanalazva, zokogva rohanva éjszaka az utcán, a telefon csörgését, mint megváltást várva, csokit eszegetve, önsajnálat közben.  Ez nem újdonság, sokan tudják ezt rólam. De sokan nem. És tudjátok rossz, amikor pont az az ember nem lát a függöny mögé, akinek nem csak a színpadi rivaldafényt szánom. Akit várok a backstageben is összerogyva, aki egy kedves szavával újjáéleszthetne. Akitől elhinném, hogy érett és okos vagyok, és ha ő hinne bennem, nem lenne lehetetlen.

Éljünk egész­sé­ge­sen! hir­deti min­den fel­irat, rek­lám, light kóla és még sorol­hat­nám. A recept egy­szerű: mozogj min­den nap, egyél egész­sé­ges éte­le­ket; fő a kiegyen­sú­lyo­zott étrend! Kicsit elgon­dol­kod­tam ezen. Tény­leg ilyen egy­szerű volna? Sokan úgy tart­ják, az egye­te­mis­ták­nak könnyű dolga van, csak tanulni nem meg­eről­tető. Bez­zeg aki már dol­go­zik! Ő már meg­te­heti, hogy elhí­zik. Hisz dol­go­zik, ház­tar­tást vezet stb. Egy egye­te­mis­tá­nak a tanu­lás a főál­lása, ez a mun­kája és bizony, mi is rend­sze­re­sen túl­órá­zunk. Élet­vi­te­lünk egy­ál­ta­lán nem hason­lít az ame­ri­kai fil­mek­ben bemu­ta­tott egye­te­mis­tá­kéra. És egy­ál­ta­lán nincs időnk arra figyelni, hogy egész­sé­ge­sen éljünk, pláne félév végén, vizs­ga­idő­szak­ban. Estig ücsör­günk órán vagy a könyv­tár­ban, negyed- maxi­mum fél­órás szü­ne­te­ket tartva. Örü­lünk ha néhány órát tudunk aludni, nincs időnk egész­sé­ges salá­tács­ká­kat össze­dobni, becso­ma­golni és elhozni az egye­temre; napi leg­alább fél órát edzeni meg még annyi sem. Pedig, mint mond­ják, a most kiala­kuló élet­vi­te­lün­ket visszük tovább nagy való­színű­ség­gel. És mégis miért keve­sebb az elhí­zott egye­te­mista, mint elhí­zott dol­gozó? Mert étrend szem­pont­já­ból hason­lí­tunk az ano­rex­i­á­sok­hoz: cigin és ener­gi­a­i­ta­lo­kon élünk. Csak az külön­böz­tet meg min­ket az ano­rex­i­á­sok­tól, hogy mi, a ritka étke­zé­se­ink alkal­má­val nem salá­t­a­le­ve­le­ket rág­csá­lunk, hanem sült­krump­lit és ham­bur­gert. Mert, mint már emlí­tet­tem, főzni nincs időnk. Érté­kes per­ce­ket veszí­tünk így a tanu­lás­ból. Ez túl nagy áldo­zat, pláne vizs­ga­idő­szak előtt és köz­ben. Órán ülünk, cigi­szü­net, könyv­tár­ban ülünk, cigi­szü­net, ott­hon tanu­lunk tovább (mert a könyv­tár már bezárt), út köz­ben beszer­zünk némi enni­va­ló­nak tűnő, zsír­tól tocsogó és szén­hid­rá­tok­ban gaz­dag vala­mit, néhány órát alszunk majd az egész kezdő­dik előről. Nincs időnk az egész­sé­ges élet­módra és amíg órák és vizs­gák hatá­roz­zák meg nap­ja­in­kat, esé­lyünk sincs az élet­mód­vál­tásra. Ez az igazi böl­csész­lét; nem a rózsa­szín toll és füzet, fod­rász és műkör­mösből álló nap.

Vatera. Van, aki­nek szi­tok­szó, de van, aki­nek ez jelenti a vásár­lás neto­vább­ját. Keve­sen van­nak, akik nem tud­ják mi ez, véle­mé­nye min­den­ki­nek van. Kér­dés, hogy melyik néze­tet vall­ják töb­ben? Elő­ször azt hit­tem, itt csak elnyűtt, már szinte csak széteső dol­go­kat vagy nem kívá­na­tos, rosszul elta­lált aján­dé­kokra lehet lelni. De pár perc szörf­ölés után rá kel­lett jön­nöm, hogy igen nagyot téved­tem. A Vate­rán min­dent lehet találni. A ver­seny­zon­go­rá­tól kezdve az óvsze­rig, tény­leg min­dent. És egy­ál­ta­lán nem bonyo­lult az ezek­hez vezető út. Egy regiszt­rá­ció, vissza­jel­zés és már mehet is a licit! Izgal­mas, mind­emel­lett kor­rekt a ver­sen­gés a külön­bözőbb­nél külön­bözőbb dol­gok iránt. Egy barátnőm meg­szál­lottja ennek az oldal­nak. Sze­rin­tem, ha tehetné a tejre és kenyérre is lici­tálna. Hamar kiis­merte magát és szinte min­den héten tud valami új prak­ti­ká­val szol­gálni. Már pon­to­san tudja, hogy milyen kereső­sa­va­kat kell beírni és, hogy mit kell beje­lölni, hogy tény­le­ge­sen olyan dol­gokra lel­jünk, amik érde­kel­het­nek min­dent. Ruha­tára fele Vate­rás, olcsób­ban jutott hoz­zá­juk, mint bár­mely nagy áru­házi leá­ra­zás alkal­má­val mi, földi halan­dók hoz­zá­jut­hat­nánk. A Vatera tehát a leg­jobb bolt a vilá­gon, mely­ben folya­ma­to­sak az akciók, fel­téve ha tudja az ember, hogy hol és hogyan keresse azo­kat. Egy másik barátnőm viszont ellene van az oldal­nak. Nem érzi jól magát ha rajta ször­föl, soha nem talál meg sem­mit, csupa értel­met­len és drága dolog ugrik elé. Lusta kivá­lo­gatni a neki meg­fe­lelő dara­bo­kat, nem az a bön­gészős típus. Véle­mé­nye sze­rint így elve­szik a vásár­lás lényege és biz­tos benne, hogy töb­bet köl­tene, ha rászokna a „vate­rá­zásra”. Hisz csak átutalja a pénzt, olyan mintha nem is fizetne, nem a meg­szo­kott módon teszi és elfolyna a kezéből az összes pénze. Ráadá­sul nem is biz­tos a mére­té­ben, nem mer venni sem­mit. Utálja az egész oldalt, nem bízik benne, sok rém­me­sét lehet hal­lani, hogy kit és hogyan ver­tek át. A két példa igen szélső­sé­ges. De mind­kettő ért­hető és ész­ér­vek­kel van alá­tá­masztva. Biz­tos vagyok benne, hogy nem ők az egyet­le­nek, akik így gon­dol­koz­nak az oldal­lal kap­cso­lat­ban. Én az oldalt olya­nok­nak aján­lom, akik gyor­san képe­sek meg­ta­nulni az oldal keze­lé­sét és a google kere­sés­ben is jeles­ked­nek, ott sem mind­egy, hogy milyen kereső­sza­va­kat írunk be. Szem­fü­les és tak­ti­kus ember­nek kell lenni, hogy meg­fe­lelően tud­junk lici­tálni. Mind­emel­lett pon­tos ada­tok­kal kell ren­del­kez­nünk magunk­kal szem­ben. Bár álta­lá­ban van lehető­ség cse­rére, ez nem biz­tos, hogy jó fény­ben tün­tet fel min­ket. A Vatera nem ijesztő. Nem veszé­lyes, ha tud­juk kezelni. Csak azok­nak aján­lom, akik körül­te­kintőek és biz­to­sak maguk­ban, cél­tu­da­to­sak és gyors a reak­ció­ké­pes­sé­gük. Ha úgy érzi­tek, hogy mind­ezek meg­van­nak ben­ne­tek, akkor bát­ran kat­tint­sa­tok az oldalra, regiszt­rál­ja­tok és már mehet is a licit!