.

Gon­do­lom sokak­nak lesz ismerős a követ­kezők­ben leírt eset. Bár nem mind­egy, hogy melyik oldal­ról, de ismerős lesz, ebben biz­tos vagyok. Igaz, később, mint kel­lett volna, de gőzerő­vel kezd­tem neki vésze­sen köze­ledő zéhám­nak. Míg barátnőm azt sem tudta, hogy mikor jár erre az órára. Nem mon­dom, hogy min­dent tud­tam, de azért a nagy­já­ról volt valami fogal­mam. Míg ő nevetve hup­pant le a székre, közölve, hogy egyest ír, miköz­ben jegy­ze­tet kért vala­kitől. Ő tele­írta a lapot (a köl­csön­kért élet­mentő jegy­zet segít­sé­gé­vel); én öt válasz­ból kettőre tud­tam ren­de­sen vála­szolni. Ő nevet, remény­ke­dik a ket­tes­ben; én letört és remény­vesz­tett vagyok. Az élet nem igaz­sá­gos, tudom én. De attól még zavar a dolog. A kis tör­té­net fel­veti az ősrégi kér­dést: tanul­jak vagy pus­káz­zak? Per­sze a józan ész azt dik­tálja, tanulj meg min­dent, legyen biz­tos a tudá­sod, így gond nem érhet. De azért meg­szó­lal egy kis hang is: ne tanulj, tel­je­sen feles­le­ges, utána úgyis elfe­lej­te­néd. Írj egy jó pus­kát! Lehet, hogy végig­iz­za­dod a zéhá más­fél órá­ját és ha észre veszi a tanár akkor embe­ri­leg elásod magad előtte egy életre, de lehet, hogy még jobb jegyet is kapsz, hisz biz­tos „eszedbe fog jutni” min­den! Ha meg nem sike­rül pus­kázni, majd kija­ví­tod! Külön­ben is, sok­kal izgal­ma­sabb azt mesélni, hogy végig­pus­káz­tad a fél­évet, mint azt, hogy tanul­tál. Bulizz, pihenj! De, aki egye­temre jár, az nem azért jár, hogy tanul­jon? Nem az az egyet­len köte­les­sé­günk, hogy tanul­junk? Ha erre nem vagyunk képe­sek, mert egy­szerűen lus­ták vagyunk, az mit árul el rólunk? Per­sze, tudom, sokan dol­goz­nak. Ez nem nekik szól. Hanem azok­nak, akik­nek nem kell dol­goz­niuk, főál­lású tanu­lók. Mi a ment­sé­günk? Túl jó dol­gunk van? Netán könnyűek a sza­kok? Nem hiszem…

Elgondolkodtam azon, hogy tulajdonképpen mi is jó a blogolásban. Miért szeretnek annyian blogolni? Nos, elmondom az általános válaszokat aztán a sajátom is.
Mindenki azt mondja, hogy jaj de jó, ez olyan mint egy netes napló. Meg azt mondják, hogy kiadhatják a gondolataikat egy témával kapcsolatban.
Ennyi. Ezek azok a hű de nagy indokok.
A félév során egészen sokat foglalkoztunk a blogolással. Megbeszéltük, hogy milyen témákról írjunk, megnéztünk néhány nagyobb blogot és még sorolhatnám. De azt hiszem a fentebb felsorolt válaszokon kívül nem sok újat tudtunk a kérdésben felmutatni.
Tudjátok, hogy miért blogol az emberek nagy része? Hogy népszerű legyen. Nem ott rejlik a lényeg, hogy kiadhatják magukból a véleményüket. Hanem azon, hogy ezt megoszthatják másokkal. Elhíresztelik, hogy nekik van egy blogjuk, az ismerősök elkezdik olvasni, bele kukkantanak, ha tetszik nekik beszélnek róla és belinkelik másoknak is. Az írója természetesen dagad a büszkeségtől. De nem azért mert véleménye ilyen sok emberhez eljutott. Ez csak másodlagos. Hanem azért mert úgy érzi, isszák szavait és innentől kezdve bármit ír azt elolvassák, legalábbis elkezdik. Ettől a ponttól kezdve pedig az illető bekerült a „sóbizniszbe”. Blogol, olvassák, egyre népszerűbb lesz, egyszóval figyelnek rá az emberek. Persze, persze most sokan mondják, hogy ez csak mellékes dolog, természetes velejárója egy jó blognak. De, hogy igazából nem is számít, hogy hányan olvassák a blogot, hogy mennyire népszerű. Ó, dehogynem! Természetesen nem azért ülünk le és csinálunk egy blogot, kezdünk el bejegyzéseket feltölteni, mert csak az vezérel minket, hogy népszerűek legyünk az éterben. De higgyétek el, hogy az az ember, akinek alig olvassák a blogját, egy idő után abba fogja hagyni. Kivéve persze ha netes naplót ír és tényleg naplóként használja az oldalt. Ezen esetben azonban jelszóval szokták védeni magát a blogot is.
Mi is tehát végső soron egy blog célja? Az, hogy elérje a népszerűség csúcsát, felrepítve ezzel íróját, vagy ténylegesen az, hogy magunknak blogoljunk? Még egyszer megfogalmazom a kérdést: kiknek írunk tulajdonképpen bejegyzést? A publikumnak vagy magunknak? Ha másoknak, akkor ugyanúgy el akarjuk adni magunkat mint a sztárok vagy bizonyos lapoknak író újságírók, riporterek. De természetesen a bloggerek nagy része azzal védekezik, hogy ők tényleg az igazságot írják le. Valóban? Ők mind tiszta lelkűek és megvesztegethetetlenek? Ők mai társadalmunk értelmiségi harcosai, akik lerántják a leplet az elkorcsosult Médiáról? Vagy egy új, még képmutatóbb média alapító tagjai, akik kezdetben azzal kecsegtetnek, hogy az igazat írják. Igazából netes pletykalapok. Akik nem gondolnak abba bele, hogy egy felröppent hír milyen hatással lesz a társadalomra, esetlegesen az egész emberiségre. Egy új dolgot a népszerűség felé repíteni könnyebb, mint a régi, már nehezen működőt megjavítani. Igen, lehet, hogy elferdült a média és már nem tudjuk eldönteni, hogy mi vagyunk érte vagy a média értünk. De ugyanezt a kérdést feltehetnénk a blogokkal kapcsolatban is.
A blog netes, és rögtön hozzászólhatunk a bejegyzéshez, elmondhatjuk véleményünket. De kérdem én, érünk el ezzel bármit is? Jól esik, hogy hallathatjuk hangunkat de honnan tudjuk, hogy meghallja bárki ki? És ha valaki igen és válaszol rá akkor mi történt? Nem változtattuk meg a világot, csak úgy érezzük részesei lettünk a témában dúló harcnak. Nem lehet, hogy ez mind csak illúzió? Az, hogy leírjuk mit gondolunk miben viszi előre a világot? Amíg mindenki csak otthon ül és bejegyzéseket pötyög és hozzászólásokban viaskodik mi fog változni a kinti, valós életben? Lehet, hogy a jövő ideológiai csatáit nem nagy konferenciákon és gyűléseken fogják megvitatni, hanem leszármazottjaink már csak olyanokat fognak tanulni, hogy mely blogon milyen nagy ideológiai képviselők csapta össze egy-egy híres bejegyzés alatt?
És vajon mennyire ferdíti el saját véleményünket maga az Internet? Nem kell az illető elé állnunk, a szemébe mondanunk, hogy nem értünk vele egyet és, hogy elméletei esetleg légből kapottak. Egy képernyőt bámulunk csupán melyek percenként frissítünk, hátha reagált a másik fél pötyögésünkre.
Jó érzés kiírni magunkból gondolatainkat, véleményünket. Ezt nem tagadom. De mennyivel jobb érzés, hogy nem az asztalfióknak írunk, hanem az Internet végtelen fekete lyukába ami mindent elnyel és véleményünk, létünk egy darabja elveszik a sok zsongó, folyamatosan beszélő, többi hablaty között. Nem jobb érzés egy kis füzetecskét előhúzni a fiókból, mint csalódottan észrevenni, hogy blogunk megszűnt mert elfelejtettük meghosszabbítani vagy mert már évek óta nem írtunk bele?
A blog nem lehet mindig az emberrel. A füzet és toll igen.
Mi is tehát a blog? Harci fegyver a Média ellen? A véleménynyilvánítás újabb formája? A napló újabb generációja? Melyikkel járunk a legjobban és melyik felfogás fog egyszer csak összeomlani vagy kilyukadni mint egy lufi? Melyik az, amelyik képmutató és mely igaz? Vajon felkészültünk-e a blogra, mely az óriási szabadságot, véleménykinyilvánítás lehetőségét adja a kezünkbe? Felkészültünk-e már egy ilyen nagy feladatra?

A minap, mint min­dig, szo­ká­sos kör­uta­mat jár­tam a könyv­tár­ban. Ahogy egyik barátnőm mon­daná: vadász­tam. Köny­vekre. Kopo­gós cipőm­mel meg­pró­bál­tam a lehető leg­hal­kab­ban végig­járni a köny­ves­pol­co­kat, meg­ke­resni azo­kat a köny­ve­ket, amik a sike­res vizs­gát biz­to­sít­ják szá­momra. Min­denki ref­lex­ből fel­pil­lant, ha valaki belép a helyi­ségbe, pláne (ha tom­pán is de) kopog a cipője. Nem újdon­ság ebben nincs semmi fur­csa. Ám most sok­kal tovább marad­tak raj­tam ezen tekin­te­tek. Végig­kö­vet­tek és azt sugall­ták, nincs helyem itt. Elő­ször nem értet­tem, hogy miről lehet szó. Kit zavar az, ha én köny­ve­ket kere­sek, elvégre ez egy könyv­tár. Aztán rájöt­tem. Piros egy­be­ru­hám töké­le­tes válasz­tás­nak bizo­nyult reg­gel. Kicsíp­tem magam, dél­utánra bará­tom­mal közös prog­ra­mot ter­vez­tünk. Amúgy meg ki nem akar jól kinézni, pláne ha a barát­já­val talál­ko­zik. Szó­val ez az öltö­zet töké­le­tes­nek bizo­nyult a dél­utáni ran­dira, de nem könyv­tárba nem való. Nem illet­tem a kopott, régi köny­vek közé. Nem vol­tam elnyűtt nad­rág­ban, kinyúlt póló­ban és a fri­zu­rám is egész ren­de­sen állt. És ez nem tet­szett a könyv­tár népé­nek. Nem lát­szot­tam vér­beli böl­csész­nek. Heve­sen vitat­ko­zunk és ellen­ke­zünk, ha valaki sálakba bur­ko­lózó, kinyúlt pólók­ban járó­ként jel­le­mez, kép­zel el min­den böl­csészt. Han­goz­tat­juk, hogy mi is ugyan­olyan diva­to­sak és nap­ra­ké­szek vagyunk mint bárki más (pl. pénz­ügye­sek, jogi hall­ga­tók). Ám, ha valaki, aki nem felel meg a szte­reo­tí­pi­ák­nak, belép a szen­té­lyünkbe, a könyv­tárba; rög­tön vádló tekin­te­te­ket kap és buta, kicsí­pett libá­nak titu­lál­ják, aki való­színű­leg csak vélet­le­nül tévedt be az épü­letbe. Vajon tudat alatt mi is egyet­ér­tünk a szte­reo­tí­pi­ák­kal és elítél­jük, bün­tet­jük azo­kat, akik lázad­nak ez ellen mond­juk egy piros, deko­ra­tív egy­be­ru­há­val? Jogunk van-e ahhoz, hogy ítél­kez­zünk böl­csész­tár­sa­ink felett azon okból, hogy mi is böl­csé­szek vagyunk? Hogyan vár­juk el, hogy meg­szűn­je­nek a velünk szem­ben fel­ál­lí­tott előí­té­le­tek, ha mi magunk sem támo­gat­juk, még el sem fogad­juk a nem tipi­kus böl­csé­sze­ket? Vajon a több­ség sze­rint böl­csész vagyok-e a még a magas­sar­kúm­ban, mini­szok­nyá­ban és deko­ra­tív fölsőm­ben is? Csak ez a két vég­let léte­zik: buta fruska vagy sálakba bur­ko­lózó, cigiző könyvtár- és állandó kocs­ma­tag?

A minap délutánom egy kávézóban töltöttem Jean Poul Sartre: Mi az irodalom? Című műve társaságában, amikor mellém keveredett két, megközelítőleg velem egyidős lány. Egyikőjük (a vizsgaidőszak heves emlegetése alapján) egyetemista, másikuk érettségi előtt állt.
Általános csevej volt mindaddig, amíg a pasikra nem terelődött a szó. Timi (nevezzük így), aki érettségi előtt áll, boldog kapcsolatban él párjával, akivel 16 éves korában ismerkedett meg és jött össze. A srác Kecskeméten él, a lány jelenleg Pesten. Öntudatos Timink bizton állítja, barátja feleségül veszi, amint a lány leérettségizett.
Szép vágyálmok, gondoljuk mindannyian. A lányok legalábbis biztosan. Timi barátnője is kétkedve fogadta ezen kijelentést, rögtön rákérdezett, hogy erről a kedves pasi is tud-e. Timi szerint igen és gyakran emlegeti, hogy érettségi után esküvő. Timi barátnénk már az érettségit is fölöslegesnek tartja, legnagyobb dilemmája, hogy érettségi után gyereket szüljön-e vagy még dolgozzon-e kicsit. A továbbtanulást kizárja terveiből. Véleménye szerint az túl sok időt vesz igénybe. Ugyanis ha már BA diplomát szerez, kell MA-t is, ami legalább öt év, ugye. OKJ-hoz pedig nincs kedve.
Hm, ez elgondolkoztatott.
Tinédzserként természetes, hogy az ember lánya szentül hiszi, hogy húsz éves korában megkérik a kezét, egy év múlva férjhez megy és jönnek a gyerekek.
De az idő előrehaladtával rájövünk, hogy még be kell illesztenünk a képbe legalább egy diplomát, egy biztos állás is kellene, hogy legyen az embernek egy biztos lakása és még sorolhatnánk.
Timi szerint fölösleges tovább tanulni, már az érettségit is fölöslegesnek tartja.
Mi is annak tartjuk. Úgy tizedikes korunkig. Utána rájövünk, hogy továbbtanulás nélkül nem megy és nem nagyon van választásunk ez ügyben. A jobb jövő érdekében muszáj tanulni amíg lehet. Kivéve persze Timi szerint.
Vannak, akik az anyaságra születnek. Nem akarnak másnak élni csak a gyerekeknek. Lehet ez életcél? Megengedhetjük, hogy nem biztosítunk magunknak egy B tervet arra az esetre ha a tizenéves álmunk mégsem jönne össze?
Mai világunkban az anyaság lehet életcél? Semmi bajom az anyasággal, nem ítélem el, komolyan nem. De úgy gondolom, hogy csak ennek élni… nos, ez olyan luxus, amit nem engedhet meg magának az ember.
Timinek igaza van. Abból a szempontból, hogy ha tudja mit akar, minek tanuljon. Húsz évesen, ha minden a tervek szerint alakul, már az esküvőjére készül majd és boldog családanya lesz.
Míg Timi gyereket nevel és a háztartást vezeti, mi a vizsgaidőszakkal küzdünk és azon aggódunk, vajon a diplománk mennyit fog érni a munkaerőpiacon és éjszakába nyúlóan számolgatjuk elvégzett kreditjeinket. Talán 25 évesen elgondolkozunk majd a családalapításon, akkor kezdünk bele majd abba, amire Timi most készül.
Kérdés, ki jár jobban? Az, aki szinte még gyerek, amikor gyereket vállal és tiniszerelméhez megy hozzá; vagy az, aki diplomát szerez, öt-hat évvel később házasodik mint barátnőnk és szinte biztos, hogy munka mellett fogja felnevelni a gyerekét?
Már azzal, hogy elhatározzuk, diplomát szerzünk rálépünk egy olyan életútra, mely karrierközpontú, ahol nem a család a legfontosabb? Az, hogy egyetemre járok, biztos út a későn szülés felé?

Tás­kája egye­zik a cipő­jé­vel, haja fri­zu­rába össze­ren­dezve, gon­do­san kiegye­ne­sítve. Műkörme meg­csil­lan a nap­fény­ben, diva­tos tava­szi kabátja friss, virá­gos öblítőil­la­tot áraszt. Nem gon­dolná róla senki, hogy böl­csész hall­gató. nem felel meg az álta­lá­nos szte­reo­tí­pi­ák­nak. Mi is kicsit fer­dén nézünk rá. De azért mert ismer­jük. Ő tény­leg nem böl­csész­nek való. Nem olvas el sem­mit, mert lusta. Oké, ez még bele­férne, néha még mi is csi­ná­lunk ilyet. De ő a vizs­gákra sem tanul. Eljátssza a szende, csön­des, ren­des lányt. De egy­ál­ta­lán nem az. Csak nem érdekli ez az egész. Azért jött ide, mert ide vet­ték fel. Azért jár ide, hogy tanul­jon vala­mit vala­hol. Szü­lei büsz­kék rá, a hét­vé­géi és dél­után­jai viszony­lag sza­ba­dok, dol­goz­nia nem iga­zán kell. Jó ez így. Sze­mi­ná­ri­u­mokra bejár, de nem készül, három hiány­zá­sát maxi­má­li­san kihasz­nálja. Azt hin­nénk más­sal fog­lalja el magát. eset­leg dol­go­zik (amit hamar kizár­ha­tunk) vagy eset­leg min­den ide­jét leköti saját szép­sé­gé­nek csi­szo­lása. Aka­rat­la­nul is vala­mely más elfog­lalt­sá­got velünk fel­fe­dezni egye­tem iránti nem­törő­döm­sége mögött. De ha job­ban meg­fi­gyel­jük, nincs emö­gött semmi. Tás­kája kissé sza­kadt és kopott, benne tel­jes ren­det­len­ség és káosz ural­ko­dik, haja ápo­lat­lan, fény­te­len, csak a haj­lakk tartja össze. Műkörme elha­nya­golt, lát­ha­tóan nem egy pre­cíz mes­termű. Rég lenőtt már szinte csak a seb­té­ben ráhú­zott átlát­szó köröm­lakk­ré­teg tartja össze az eddig még lepat­to­gott része­ket. Cipője sáros, ráférne egy új sarok és egy ala­pos tisz­tí­tás. Sminkje átla­gos, lát­ha­tóan begya­ko­rolt moz­du­la­tok ered­mé­nye, a reg­geli rutin csu­pán. Min­den nap ugyanaz. Alig beszél vala­ki­vel, szinte más világ­ban jár. Ismeri az évfo­lyam nagy részét, köszön is néha, de főleg a vizs­ga­idő­szak­ban köze­le­dik cso­port­tár­sai felé. Néhány őszinte barátnője vagy csak az egye­temről, ők ugyan­olya­nok, mint ő, ezért értik meg egy­mást olyan jól. Kis füze­tecske és toll. Ennyi az egész egye­tem szá­mára. Sod­ró­dik az árral. Tipi­kus eset. Érett­sé­gi­zett, jelent­ke­zett egye­te­mekre, mert ezt vár­ták tőle, ez a dol­gok rendje. Fel­vet­ték, most pedig egye­temre jár. De fogalma sincs, hogy mit akar iga­zá­ból, hol akar dol­gozni, mit akar dol­gozni. Azért jár egye­temre mert nincs más ötlete. Mi lesz ezek­kel az embe­rek­kel? Emlé­kezni fogunk-e rájuk egy­ál­ta­lán? Egy eset­ben jegyez­zük meg a nevét: ha továbbra is sze­ren­cséje lesz. Egy ked­ves ismerős és máris van állása. Onnan­tól kezdve pedig az élet elin­dul egy ifjú szá­mára Mi kemé­nyen dol­go­zunk, szinte ellep min­ket a sok elol­va­sandó könyv. De ha nincs meg az a csi­pet­nyi sze­ren­cse egy ked­ves, állást ajánló ismerős, jó mun­ka­le­hető­ség képé­ben, elvesz­tünk. A küszö­bön topor­gunk, az élet küszö­bén. Érde­mes tehát ren­de­sen, komo­lyan csi­nálni? Ha nincs az az egy lehető­ség, nincs élet­kez­det.