.

Gon­do­lom sokak­nak lesz ismerős a követ­kezők­ben leírt eset. Bár nem mind­egy, hogy melyik oldal­ról, de ismerős lesz, ebben biz­tos vagyok. Igaz, később, mint kel­lett volna, de gőzerő­vel kezd­tem neki vésze­sen köze­ledő zéhám­nak. Míg barátnőm azt sem tudta, hogy mikor jár erre az órára. Nem mon­dom, hogy min­dent tud­tam, de azért a nagy­já­ról volt valami fogal­mam. Míg ő nevetve hup­pant le a székre, közölve, hogy egyest ír, miköz­ben jegy­ze­tet kért vala­kitől. Ő tele­írta a lapot (a köl­csön­kért élet­mentő jegy­zet segít­sé­gé­vel); én öt válasz­ból kettőre tud­tam ren­de­sen vála­szolni. Ő nevet, remény­ke­dik a ket­tes­ben; én letört és remény­vesz­tett vagyok. Az élet nem igaz­sá­gos, tudom én. De attól még zavar a dolog. A kis tör­té­net fel­veti az ősrégi kér­dést: tanul­jak vagy pus­káz­zak? Per­sze a józan ész azt dik­tálja, tanulj meg min­dent, legyen biz­tos a tudá­sod, így gond nem érhet. De azért meg­szó­lal egy kis hang is: ne tanulj, tel­je­sen feles­le­ges, utána úgyis elfe­lej­te­néd. Írj egy jó pus­kát! Lehet, hogy végig­iz­za­dod a zéhá más­fél órá­ját és ha észre veszi a tanár akkor embe­ri­leg elásod magad előtte egy életre, de lehet, hogy még jobb jegyet is kapsz, hisz biz­tos „eszedbe fog jutni” min­den! Ha meg nem sike­rül pus­kázni, majd kija­ví­tod! Külön­ben is, sok­kal izgal­ma­sabb azt mesélni, hogy végig­pus­káz­tad a fél­évet, mint azt, hogy tanul­tál. Bulizz, pihenj! De, aki egye­temre jár, az nem azért jár, hogy tanul­jon? Nem az az egyet­len köte­les­sé­günk, hogy tanul­junk? Ha erre nem vagyunk képe­sek, mert egy­szerűen lus­ták vagyunk, az mit árul el rólunk? Per­sze, tudom, sokan dol­goz­nak. Ez nem nekik szól. Hanem azok­nak, akik­nek nem kell dol­goz­niuk, főál­lású tanu­lók. Mi a ment­sé­günk? Túl jó dol­gunk van? Netán könnyűek a sza­kok? Nem hiszem…