
Gondolom sokaknak lesz ismerős a következőkben leírt eset. Bár nem mindegy, hogy melyik oldalról, de ismerős lesz, ebben biztos vagyok. Igaz, később, mint kellett volna, de gőzerővel kezdtem neki vészesen közeledő zéhámnak. Míg barátnőm azt sem tudta, hogy mikor jár erre az órára. Nem mondom, hogy mindent tudtam, de azért a nagyjáról volt valami fogalmam. Míg ő nevetve huppant le a székre, közölve, hogy egyest ír, miközben jegyzetet kért valakitől. Ő teleírta a lapot (a kölcsönkért életmentő jegyzet segítségével); én öt válaszból kettőre tudtam rendesen válaszolni. Ő nevet, reménykedik a kettesben; én letört és reményvesztett vagyok. Az élet nem igazságos, tudom én. De attól még zavar a dolog. A kis történet felveti az ősrégi kérdést: tanuljak vagy puskázzak? Persze a józan ész azt diktálja, tanulj meg mindent, legyen biztos a tudásod, így gond nem érhet. De azért megszólal egy kis hang is: ne tanulj, teljesen felesleges, utána úgyis elfelejtenéd. Írj egy jó puskát! Lehet, hogy végigizzadod a zéhá másfél óráját és ha észre veszi a tanár akkor emberileg elásod magad előtte egy életre, de lehet, hogy még jobb jegyet is kapsz, hisz biztos „eszedbe fog jutni” minden! Ha meg nem sikerül puskázni, majd kijavítod! Különben is, sokkal izgalmasabb azt mesélni, hogy végigpuskáztad a félévet, mint azt, hogy tanultál. Bulizz, pihenj! De, aki egyetemre jár, az nem azért jár, hogy tanuljon? Nem az az egyetlen kötelességünk, hogy tanuljunk? Ha erre nem vagyunk képesek, mert egyszerűen lusták vagyunk, az mit árul el rólunk? Persze, tudom, sokan dolgoznak. Ez nem nekik szól. Hanem azoknak, akiknek nem kell dolgozniuk, főállású tanulók. Mi a mentségünk? Túl jó dolgunk van? Netán könnyűek a szakok? Nem hiszem…