.

A minap, mint min­dig, szo­ká­sos kör­uta­mat jár­tam a könyv­tár­ban. Ahogy egyik barátnőm mon­daná: vadász­tam. Köny­vekre. Kopo­gós cipőm­mel meg­pró­bál­tam a lehető leg­hal­kab­ban végig­járni a köny­ves­pol­co­kat, meg­ke­resni azo­kat a köny­ve­ket, amik a sike­res vizs­gát biz­to­sít­ják szá­momra. Min­denki ref­lex­ből fel­pil­lant, ha valaki belép a helyi­ségbe, pláne (ha tom­pán is de) kopog a cipője. Nem újdon­ság ebben nincs semmi fur­csa. Ám most sok­kal tovább marad­tak raj­tam ezen tekin­te­tek. Végig­kö­vet­tek és azt sugall­ták, nincs helyem itt. Elő­ször nem értet­tem, hogy miről lehet szó. Kit zavar az, ha én köny­ve­ket kere­sek, elvégre ez egy könyv­tár. Aztán rájöt­tem. Piros egy­be­ru­hám töké­le­tes válasz­tás­nak bizo­nyult reg­gel. Kicsíp­tem magam, dél­utánra bará­tom­mal közös prog­ra­mot ter­vez­tünk. Amúgy meg ki nem akar jól kinézni, pláne ha a barát­já­val talál­ko­zik. Szó­val ez az öltö­zet töké­le­tes­nek bizo­nyult a dél­utáni ran­dira, de nem könyv­tárba nem való. Nem illet­tem a kopott, régi köny­vek közé. Nem vol­tam elnyűtt nad­rág­ban, kinyúlt póló­ban és a fri­zu­rám is egész ren­de­sen állt. És ez nem tet­szett a könyv­tár népé­nek. Nem lát­szot­tam vér­beli böl­csész­nek. Heve­sen vitat­ko­zunk és ellen­ke­zünk, ha valaki sálakba bur­ko­lózó, kinyúlt pólók­ban járó­ként jel­le­mez, kép­zel el min­den böl­csészt. Han­goz­tat­juk, hogy mi is ugyan­olyan diva­to­sak és nap­ra­ké­szek vagyunk mint bárki más (pl. pénz­ügye­sek, jogi hall­ga­tók). Ám, ha valaki, aki nem felel meg a szte­reo­tí­pi­ák­nak, belép a szen­té­lyünkbe, a könyv­tárba; rög­tön vádló tekin­te­te­ket kap és buta, kicsí­pett libá­nak titu­lál­ják, aki való­színű­leg csak vélet­le­nül tévedt be az épü­letbe. Vajon tudat alatt mi is egyet­ér­tünk a szte­reo­tí­pi­ák­kal és elítél­jük, bün­tet­jük azo­kat, akik lázad­nak ez ellen mond­juk egy piros, deko­ra­tív egy­be­ru­há­val? Jogunk van-e ahhoz, hogy ítél­kez­zünk böl­csész­tár­sa­ink felett azon okból, hogy mi is böl­csé­szek vagyunk? Hogyan vár­juk el, hogy meg­szűn­je­nek a velünk szem­ben fel­ál­lí­tott előí­té­le­tek, ha mi magunk sem támo­gat­juk, még el sem fogad­juk a nem tipi­kus böl­csé­sze­ket? Vajon a több­ség sze­rint böl­csész vagyok-e a még a magas­sar­kúm­ban, mini­szok­nyá­ban és deko­ra­tív fölsőm­ben is? Csak ez a két vég­let léte­zik: buta fruska vagy sálakba bur­ko­lózó, cigiző könyvtár- és állandó kocs­ma­tag?