.

Dolgozom! – hangzik a mindent elsöprő érvem az engem ért vádak mentségeként. Igen, dolgozó nőnek tűntetem fel magam minden platformom. Mert ugye én dolgozom, tehát nem érek rá másra. Mert ugye én felelősségteljes, dolgozó nő vagyok, akinek nincs ideje elpakolni maga után, kivinni a szemetet, megcsinálni a rá szabott, egyéb feladatokat. Mert, nem tudom említettem-e már, de én dolgozom.
De tényleg ettől válok igazán felnőtté? Ettől válok felelősségteljessé?
A munkában maximalista vagyok, de amint onnan elmegyek, feldobom két megfáradt lábacskám a kanapéra és csak várok. Várok arra, hogy pihenjek egyet, hogy egyek és, hogy megcsörrenjen a telefon vagy kapjak egy e-mailt, ami újabb munkára hív. És rögtön rávágom, hogy nem, nem baj, ha 16 órát kell dolgozni; ha nem tudnak utána az éjszaka közepén haza vinni. Nem baj, majd megoldom. Igen, telefonálgatok és bent alszom valahol a városban. Nem baj, hogy anyukám, szegény kapkodja a fejét és vadul kutakodik központi naptárunk után valahol a konyhaszekrénynél vagy a pult egy rejtett zugában, hogy megnézze, beírtam-e oda, hogy éppen mettől meddig és hol dolgozom. Aztán hív, hogy otthon alszom-e munka után vagy ne várjanak rám hiába és ne főzzön úgy, mint egy őrült, halkarú Síba, hogy legyen mit ennem ha haza jövök. És utána persze rohanok el megint.
Igen, a munka az más számomra. Ott mindennek tökéletesre kell sikerülnie, a legjobbnak kell lennem, és soha nem állok le.
De mi van az élet egyéb területeivel? Elhanyagolom őket. Mert ott nem vagyok a legjobb. Sajnos, amióta dolgozom, nem éppen vagyok a legjobb barátnő. Mindig csak ottalvásra kuncsorgok oda valahova; ha meg nem, akkor meg hulla vagyok és vagy a munkámról vagy magamról beszélek. Esetleg elalszom...
Aztán ott a házimunka. Nincs bajom vele; nem féltem a körmöm vagy a hajam, csak lusta vagyok. Iszonyatosan lusta.
Fogadkozom, ígérek, elhatározok. Aztán halogatok, lustálkodom, dumálok és csak dumálok, de nem csinálok semmit. Semmi érdemlegeset.
Nem attól lesz valaki felelősségteljes vagy érett, ha dolgozik. Munkát találni, bár nem könnyű, de nem lehetetlen. Munka mellett helyt állni az élet más területein, na az már igazán kihívás. Meg kell tanulni nem csak egy dologban jó lenni és teljesíteni, hanem mindenben hozni, ha nem is a maximumot, de legalább az elvárható szintet. Hogy honnan tudjuk hogy ez sikerül? Ha viszonylagos rendben és tisztaságban élünk, van időnk kikapcsolódni és nem hanyagoljuk el sem magunkat, sem kapcsolatainkat. Bizony, nem könnyű az élet. Azzal, hogy valaki belép a munka világába, nem csak azt tanulja meg, hogy van egy főnöke, hogy teljesíteni kell, hogy már a szülő nem írhat igazolást neki, ha fáj a hasa vagy nincs kedve bemenni az iskolába. Hanem megtanulja azt is, hogy a napnak nincs vége azzal, ha valamikor haza esik az ember és kijelenti, hogy fáradt. Az még csak ott kezdődik igazán...

És jártok már? És együtt vagytok? Még szóba állsz vele? És tisztáztad vele a dolgot? És rákérdeztél már?

Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombázzák az embert, amint meg meri említeni, hogy esetleg találkozgat valakivel. Persze ezzel nincs probléma. Abban az esetben, ha a fentebb található kérdések nagy részére tudod a választ, vagy legalábbis sejted. Vagy nem vagy olyan nyuszi, hogy rákérdezel. És ha rákérdezel, akkor azt a választ kapod, amit sejtettél.

És ha nem úgy alakulnak a dolgok? Ha te azt hiszed, hogy igen, de kiderül, hogy mégsem? Igen, én is tudom mit mondanék másoknak: hagyd ott, ha ilyen bunkó, nem érdemel meg, ő veszít, te nem, majdcsak rájön, hogy milyen…. Könnyű mondani. Csak megtenni nehéz. Az eszem mindig pörög csak valahogy a vonzódás… Jaj csak az ne lenne! Csak ne lenne ennyire jófej, vicces és ilyen égetően kék szeme! Csak ne venném fel mindig a telefont és szépítkeznék amikor találkozunk! És csak tudnék reggel kimászni mellőle és elhúzni valami indokkal!

Tudom, mit kellene tennem. Csak sosem tudom megtenni. És tépelődöm. És nem akarok az árral úszni, hogy majd lesz valami. Eddig ugyanis nem jött be ez a taktika. De nem tudok más megoldást.

Igen, igen, a férfinak ne add meg, amit akar. Harcoljon érted. Ne vedd föl a telefont, rázd le, csinálj úgy, mintha nem érdekelne. Ismerem a tanácsokat. Csak képtelen vagyok megjátszani magam. Ez az én nagy, ősi problémám. Sosem taktikázom, és nem játszom meg magam, nem vetetek magamnak drága cipőt és nem várom el, hogy kocsival furikáznak mindenhova. Nem balhézom, ha nem a kedvenc fajta üdítőm van a hűtőben és érdekel, ha a másik mesél valamit. Nem csak magammal törődöm és nem játszom másokkal. Hát elnézést kérek, ha ezek miatt nem vagyok épp a legnagyobb préda, de én ilyen vagyok és nem tudom megjátszani magam. Pont. és tudom, megszívtam…

Újra itt vagyok a kis fura érzéssel a gyomromnál, ami jelzi, hogy megint megtörtént. Igen, sikeresen összeszedtem modern társadalmunk, fiatal generációnk mintapéldányát. Az érzelmileg teljesen degeneráltan viselkedő, de iszonyatosan jóképű és iszonyatosan jófej, kedves, aranyos srácot.
Gratulálok. magamnak.
És megint ott vagyok, mint ezelőtt mindig. Kihasználva szomorkodom egy olyan dolog miatt, amit már sajnos sokszor átéltem. Jaj de jó.
Kérdés: mit csinálok rosszul, de nagyon? A hozzáállásom. Túl komolyan veszem. Mert hiszem azt, hogy nincs olyan, hogy két ember csak úgy szexel. És nem értem miért baj az, ha valaki amellett, hogy jó néz ki, még jófej is. Na, itt teljesen megáll a nagytöbbség tudománya. Van olyan környezet, hogy valaki azért zárkózik el attól, hogy valami több legyen, mert csalódott már és így védi magát. De, hogy ennyien emiatt olyanok, amilyenek... Sántít a dolog.
Persze most ne azt higgyétek, hogy én mindenkire ráakaszkodom és már két hét után az esküvőnket szervezem. Egyáltalán nem. De úgy látszik, hogy még így is sokat várok egy fiú és egy lány ismeretségétől. Ne adj Isten, még többre is merek gondolni, mint szex.
Hú, hát ez már tényleg rizikós, vigyázzatok!
Egy jó tanács: ne bízz senkiben, bármennyire is rendesnek tűnik!

Írni, írni, írni, mindig csak ezt érzi az ember. Ül az órán és eszébe jut egy ötlet. De nem írhatja le, mert jegyzetelni, tanulni kell. Ha nem figyelsz, lemaradsz. Ha lemaradsz, kimaradsz; mondogatta gimnazista tanárom mindig. És igaza van. Hajtás van. Aztán tanulsz, zh-ra készülsz, megint nem épp ideális alkalom az alkotásra. Aztán rohansz különórára, vagy találkozni egy régen látott barátnőddel. Nem fogod lemondani csak azért mert neked alkotni van kedved. Nem mintha akkor szállna meg az ihlet, amikor kedved van hozzá. Amikor leülsz végre, hogy na itt a toll a papír, akkor valahogy sosem megy. Ha papír van nálad, jobb szeretnél gépelni; ha laptopodnál vagy, jobb szeretnél egy szép füzetbe, szép, illatos vagy csilivili tollal oldalakat írni. Persze ilyenkor ez sosincs kéznél. Vagy ha mégis, mert már okulva előző esetekből beszereztél egyet, akkor meg nem megy. Egyszerűen nem megy. Az én múzsám nemhogy homlokon nem csókol, még fejen sem vág. Sajnos már jó ideje.

Régebben, ha valaki írt, felkarolták. Egyetemre járt, ahol hóbortos professzorok végtelen előadásait hallgatta. Éppen amihez kedve volt. Beszélgetett, elmélkedett egész nap és a kertben sétált csodálva a tájat és kisasszonyokat, este pedig az urakkal ült be valahova megvitatni gondolatait. Biztos vagyok benne, hogy nem kellett krediteket számolnia és a tanulmányi osztályos hölgyek után rohangálnia, diákigazolványt beszereznie és tanárokkal vitatkoznia, hogy pontosan melyik könyvből és hogyan kellett volna készülni a vizsgákra.

Persze, persze, tudom, akkor sem volt könnyű az élet. De talán jobban támogatták vagy esetleg másképp a művészeket.

De igazából nincs kit okolnom írásbénaságom miatt. Ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ha nagy zseni lennék, akkor éjjel-nappal írnék, és nem érdekelne semmi. Mint régen. Citromságra tollam csak úgy röpült a papíron és diktálhatott bármit a taná,r én máshol jártam, egészen máshol.

Bizonyára sokaknak jön az ihlet. Hogy úgy érzik alkotniuk kell valamit. Zenélni, írni, kreatív dekorációkat csinálni, bármi ilyesmi. De megszólal a másik oldal. A gonosz felelősségtudat, aki elzavarja a múzsát az ihlettel együtt. S bizony egy idő után a múzsa beletörődik a visszautasításba és soha többet nem tér vissza.

Azt mondják a szerelem kicsit olyan, mint a marketing. Mérhetetlenül egye értek vele. Olyan, mint egy állásinterjú. Többen jelentkeznek egy helyre, túljelentkezés van. Neked pedig el kell adnod magad. Először meg kell fognod az illetőt, ki kell tűnnöd, aztán egy gyors motivációs levél, meggyőzés és az addigi életed jó és megfelelő oldaláról való bemutatása. Mintha tökéletes lennél. Aztán a „főnök” választ. És remélhetőleg jól választ. És nyersz. Vagy azt hiszed, hogy nyersz, mert meglelted életed munkáját, vagy legalábbis egy igen jó munkát, amiben jövőt is láthatsz. De aztán kiderül, hogy a juttatások mégsem olyan jók, mint ahogy azt elmondták. És kiderül, hogy a kidomborított tulajdonságaid sem elegek, nem megfelelőek. És hiába próbálsz alkalmazkodni, rugalmasnak lenni, ez nem elég. De már felvettek, nem lehet csak úgy kiszállni, meg kell próbálni. Legalábbis te így gondolod. Küzdesz, harcolsz, hogy jobb legyen, a munkahelyi körülményeket jobbá teszed és igyekszel. Aztán kiderül, hogy tulajdonképpen a ’főnöknek” mindegy. Mert őt nem érdekli a tálalás, csak az, hogy a fő munka meglegyen. Azt pedig elvégzed.

És nem érted, hogy hol rontottad el. Már úgy érzed nem is neked való az egész munka. És újra és újra átfutod az elvárásokat, amikkel szembesítettek. És rájössz, hogy nem azok az igazi igények. És, hogy tulajdonképpen nem is neked való az eredeti munka és talán jelentkezni sem kellett volna rá. Mert a dolgos hétköznapok alatt megismerszik az igazi munkamorál, az elvárások a valós munkamenetek.

Megváltozott a munkapiac. Ezzel magyarázzák a szakértők. Nem kell megbízható, becsületes, hűséges munkaerő, olyan akivel leszerződhetnek. Ők csak kölcsönözni akarnak munkaidőt, nem hónapokra, évekre eszükbe sem jut. Csak projektekre kellenek. Épp olyan amilyen kell. És váltogatják. Mert megtehetik. Mert nem érték a tudás, az értelem, az intelligencia, a megbízhatóság, az, hogy tudják, bármikor számíthatnak a „beosztottra”. Nekik jó megjelenésű, gyors ember kell, aki ugrik és ott van, elvégzi ami kell, nem kérdez, nem szervez, nem gondolkodik és nem önálló. Csak azt teszi, amire utasítják, ami feltétlenül kell.

Ha nem vagy jó direktmarketingben és nem alkalmazkodsz ehhez az új felfogáshoz, akkor bajban vagy. Én most bajban vagyok.